A mai reggel is ugyanúgy kezdődött, mint a többi unalmas már megszokott hétköznap. Csak hogy, az ébresztő órára nézve döbbentem rá,hogy elkéstem. Igen már lassan fél órás késésben voltam, mert valamiért nem ébresztett az a fránya vekker. Mivel péntek volt, elhatároztam, hogy gyorsan összekapom magam és méltó kép fejezem be ezt a hetet is. Így szélsebességgel pattantam ki az ágyból, vetettem be magam a fürdőszobába és egy villámgyors fogmosást követően az első kezembe akadó göncöket aggattam magamra. Feltettem egy kb. 3 perces sminket, a hajam feltűztem és már nyúltam is a táskámért, amit előző este gondosan bepakoltam. Még utoljára bele pillantottam a tükörbe és örömmel nyugtázhattam, hogy annyira nem lőttem mellé a szettemmel kapcsolatban.
Kilépve az utcára a gyönyörű napsütéses reggelen megcsapott a frissen főtt kávé illata. Ekkor jött a felismerés, hogy a szokásos napindító adagomat is elfelejtettem meginni a nagy rohanásban. Így beszaladtam a kávézóba, ami szinte csábított és bár a forróság okozta verejték cseppek megcsillantak homlokomon, nem tudtam lemondani ébresztő meleg italomról. Egy ropogós epres croissan kíséretében fogyasztottam el a munkahelyem felé vezető úton. Szerencsém volt,mert elértem a lehető legjobb időpontban arra közlekedő villamost és az amúgy gyalogos 20 perces utat töredékére csökkenthettem.
Beértem! Csodával határos módon sikerült időben, csupán pár perces késéssel átlépni az iroda küszöbét. A többiek már mind bent voltak.
– Jó reggelt kisasszony!– szólt egyikük viccelődve
– Jó reggelt nektek is!– válaszoltam
– Kicsit nyomottnak tűnsz..
– Áhh.. ne is kérdezd.. hosszú volt az éjszaka..
Akkor már tudták, hogy van egy titkom, amit ha tetszik, ha nem elárulni nem fogok. Nem, mert félek, mert szégyenkezem miatta és leginkább rettegek a kiderülés következményeitől. Szerencsére megértették és nem faggatóztak. Hozzá láttam ez előzőnap félbehagyott adminisztrációs feladatomhoz. Olyannyira belefeledkeztem a munkába, hogy mikor észbe kaptam már kihűlt az asztalomra készített újabb koffein adagom. Sebaj, gondoltam s kimentem a konyhába újramelegíteni. Miközben hallgattam a micro zúgását s figyeltem, ahogy a csésze körbeforog gondolataim vissza repítettek a tegnapi eseményekre. Borzasztó remegés járta át egész testemet a fejem búbjától egészen a sarkamig, kicsit meg is inogtam de szerencsére a micro csilingelése kirántott az állapotból.
Felocsúdva indultam vissza az irodába, menetközben rápillantottam a folyosón lévő órára és kissé megdöbbentem, mennyire elszaladt az idő. Lassan dél és még lenne egy csomó dolgom. Az irodák ajtaja előtt elhaladva figyeltem ki mennyire nyűgős, boldog vagy épp nyugtalan a munkáját illetően. Már majdnem visszaértem, mikor Liz megszólított és egy hatalmas ölelés következtében tudtomra adta, mennyire sokat jelentek számára. S ez fordítva is igaz, mert ő az egyetlen, aki a titkomat tudja és őrzi rendületlenül. Lizzel még az egyetemem ismerkedtünk meg, különösen kezdődött a mi barátságunk…
Következő részben megtudhatjátok, hogy kezdődött ez az örökre szóló barátság.
Addig is osszátok, kedveljétek a blogot.
Szép napot! 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: